Dr. Széchey Rita így jellemezte az életét: több dologgal foglalkozik, ezek a torta szeletei, de a legfontosabb számára, hogy minden feladatában jelen van Isten – a mindent tartó ezüsttál. Feleségként, édesanyaként, nagymamaként, orvosként, tanárként, és íróként is Jézushoz tartozni – ezt hirdeti a nehézségekben is összetartó család, a különleges élettörténet, a betegekkel való közös imádságok, a hittel átszőtt írások, és természetesen a több évtizedes gyerekszolgálat is.

• Rita, tudjuk, hogy egy gyermek hívő, hitvalló kereszténnyé nevelésében a legmeghatározóbb szerep a családé, de nagyon fontos a gyülekezet, és a környezet is, amiben él. Szerinted miért kiemelkedően fontos, hogy a fiatalok hívő kortárs közösségben legyenek?

Ha a gyerekeknek Istenről a kortársaik is beszélnek nekik, ha látják a kortársaik hiteles hívő életét, az sokkal mélyebben hat rájuk, mint a több generációval följebb lévők tanúságtételei. Közösen megélt hitigazságokkal nagyobb az esélye annak, hogy az ilyen megtartó szeretetközösségből kikerülve, később a nehéz helyzetekben sem dobják el maguktól a hitüket.

Fontos nagyon az is, hogy a fiatalok tiszta hit-igazságokat halljanak, és már korán, és mélyen megértsék a kereszténység lényegét, Jézus helyettesítő áldozatát. Van néhány divatos áramlat, amikor Istent egyfajta életmódi tanácsadóként, vagy személyes menedzserként mutatják be, és azt tanítják, hogy „ha hiszel Istenben, és megtartod a parancsait, akkor nagyon könnyű lesz az életed”. Nos, így valószínűleg egy idő után csalódni fognak. Mert igen, vannak csodák, és az Isten képes felülírni a természetfelettit, de nem azt ígéri, hogy mindig elsimítja a dolgokat, hanem azt, hogy lejön velünk a völgybe is. Úgy kell a fiatalokat tanítani, hogy amikor majd belekerülnek a nehézségekbe, ne azt érezzék: „nekem nem ezt ígérték”. A REMA-ban most éppen azon dolgozom, hogy megfogalmazzuk azt, hogy mik azok az igazságok, amiket Jézus ígért, és mik azok, amik jól hangzó dolgok, de nem tőle származnak. Hogy fiatalként is elmondhassuk Pállal együtt: „Tudom, kiben hiszek!” (Pál második levele Timóteushoz 1:12)

•  Számodra fontos a tanítás, de úgy tudom, ezt nem csupán közvetlen formában gyakorlod. Több könyvet is írtál. Hogy egyeztethető össze a tanítói, az orvosi és az írói éned?

Az írás szerintem rokon munka az orvosi munkával: ahogy a beteggel kapcsolatban pillanatok alatt meg kell figyelni sok apró részletet, az életben is így van ez. Az ember benne van egy szituációban, és egyszerre észreveszi, hogy egy-egy szereplőben mi történik. Kis odafigyeléssel azt is ki lehet találni, hogy mi volt vajon ennek a jelentnek az előzménye, mik lehetnek a következményei. És a mindenkit érintő helyzeteket művészi eszközökkel ábrázolva, finoman, semmiképpen nem didaktikusan, de mégis rá lehet mutatni arra az Istenre is, akinek a szeretete is minden emberre vonatkozik, ő mindenkit keres, hív.

• Úgy fogalmaztál, hogy az írásaidban akkor is jelen van Isten, ha nincs… Mit jelent ez az orvosi munkában? Ott hogyan tudsz keresztényként jelen lenni?

Nekem a kezdetektől egyértelmű volt, hogy amikor orvos vagyok, akkor is Jézushoz tartozom. Ha máshogy nem, hát úgy, hogy irgalmas szívvel fordulok mindenkihez, akár egy nehéz és kötekedő beteghez is, olyanhoz is, akit már mindenki legszívesebben az ajtón kívül látna… De tudatosan törekszem arra, hogy ha lehet, a szavaimmal is hívőként legyek jelen az egyes élethelyzetekben. „Jaj doktornő, rossz-e a szemnek, ha sokat sírok?” Egy ilyen kérdésre az ember tarthat kiselőadást a könny összetételéről és könnyfilm rétegeiről, de meg lehet hallani a kérdésben rejlő valódi panaszt is, és megkérdezni arról a beteget, hogy vajon miért sír sokat. Ilyenkor van, hogy csak az együttérzést fejezem ki, de lehetséges, hogy van alkalom arra, hogy néhány mondatban elmondjam: az életem nagy szomorúságaiban, amikor magam is sokat sírtam, nagyon sokat jelentett, hogy én a fájdalmaimmal Istenhez tudtam menekülni. Egy ilyen mondat után a beteg dönti el, hogy furán vagy érdeklődve néz rám, esetleg visszakérdez, és akár beszélgetés is elindulhat közöttünk. De például a műtétek előtt a páciens felvilágosítása során, amikor elmondom az orvosi részt, gyakran azt is hozzáteszem, hogy én mindig imádkozom a betegeimért, hogy az egész műtét, minden körülmény áldott legyen. Meg szoktam kérdezni, hogy tegyük-e ezt most együtt. Az páciensek az esetek kilencvenkilenc százalékában igent mondanak. Mert a közös ima egy kereszténynek ismerős terep, egy nem keresztény pedig átélheti részemről az együttérző törődést, és az ima során Isten jelenlétét is.

• Tudom, hogy nem csupán orvosként veszel részt az egészségügyben. A te szavaiddal élve, megtapasztaltad a fonendoszkóp hideg oldalát is…

Igen, sokan tudják, hogy nyolc éve átestem egy életmentő szívműtéten. Kiderült, hogy a családunkban van egy öröklött szívbetegség. Hosszú történet ez, most annyit emelnék ki belőle, hogy a műtét után úgy döntöttem, hogy még inkább a prioritásaimhoz igazítom az időbeosztásomat. Azóta például csak részmunkaidőben dolgozom, emellett tanítok, írok, és nagy örömömre – nyolc év alatt most várjuk a nyolcadik unokát – tudatos nagymama is lehetek. Úgy látom, a nagyszülőség is egy Istentől való komoly életfeladat!

• A történtek ellenére árad belőled a nyugalom…

A nyugalmam Istentől való ajándék és gyümölcs, de néha én is elcsodálkozom, hogy ez kifelé ennyire megmutatkozik. A komplikációk közepette – akár az általam végzett műtétekről, akár a saját műtéteimről beszélünk – én is nyugtalankodtam mindig is, de próbáltam befelé figyelni, és sokat imádkozni, valóban rátenni a terhet Jézusra.
Istentől kapott ajándéknak tartom például azt is, hogy a gyerekek engem nemigen tudnak felidegesíteni, vagy ha mégis, csak igazán nagyon sokára. Amikor nem értem őket, azt kérdezem magamban: vajon miért teszik ezt? Mert biztosan megvan az okuk a látszólag lehetetlen viselkedésre is. Így aztán a határokat is oda teszi az ember, ahol tényleg szükségük van rá, és nem oda, ahova első pillantásra gondolnánk.

• Ez jó módszernek tűnik! Úgy tudom, nehéz témákat is érinteni tudtatok így a ReMa tanfolyamokon is.

Igen, gyerekeknél és felnőtteknél is kulcskérdés az őszinteség. A saját gyerekeimmel kapcsolatosan is szoktam azt a módszert használni, hogy tulajdonképpen felhangosítom a gondolataikat. Egy gyerek sokszor van úgy, hogy nem meri kimondani azt, amit gondol, de nagyon hálás azért, ha van tere a nehéz, szalonképtelen gondolatokat is szókimondóan, őszintén előhozni. Ne lebeszélni próbáljuk a gyerekeket, hogy a számunkra sokszor nehezen hallgatható, fajsúlyos kérdéseiket föltegyék, ne üssük le a gondolataikat valamilyen prédikációval, hanem hallgassuk meg a legkacifántosabb elképzeléseiket is, és ha kell, bölcsen terelgessük azokat.
De a felnőttek is hálásak az őszinteségért: amikor például egy tanfolyamon a szexualitás volt a téma, nagy élmény volt számomra, hogy a kérdések kimondása – ami ebben a témában különösen érzékeny feladat – adott egy olyan őszinteséget a csapatnak, hogy az igazán rázós témákról is mélyen tudtunk beszélgetni.

• Mit mondanál azoknak, akik érdeklődnek a ReMa munkássága iránt, hogy látod a küldetésetek lényegét?
  

Az Isten megmentő jóságáról való jó hírt kell elmondani a gyerekeknek, nem „lebutítva”, hanem lefordítva az ő nyelvükre. Ez a tanítás művészete.