- Gyermekként és fiatal felnőttként egészen különös életutat jártál.
Elég kemény, nagyszájú lány voltam, talán a gyerekkoromnak köszönhetően. Bár apukám nagyon szeretett bennünket, sajnos az alkohol komoly agressziót váltott ki belőle, így elég nehéz életünk volt. Ha ivott, otthon gyakoriak voltak a kiabálások, verekedések. Akár esett, akár fújt, többször kellett menekülnünk az utcára vagy a szomszédokhoz. Emlékszem egy éjszakára, amikor apa részegen jött haza, és anyát baltával kergette. A húgom a két alvásból ébredő öcsémhez ugrott, én meg anya és apa közé… Akaratlanul azt a mintát hoztam otthonról, hogy a tehetetlenségben, a konfliktusos helyzetekben a verekedés a megoldás. Én nem akartam ilyen lenni, de fiatal feleségként automatikusan ez jött ki belőlem: nem vagyok rá büszke, de a férjemnek, Attilának nehéz helyzetekben többször nekimentem. Úgy éreztem, nincs más eszköz a kezemben, ami változást hozhatna…
- És ekkor jött a sorsdöntő találkozás…
Gyerekkoromban tudtam, hogy létezik Isten, de sosem láttam, hogy segítene, bár igaz, nem is kértem tőle semmit. Aztán fiatal házasként a kocsmánkban egyszer beszélgetni kezdett velünk néhány fiatal Istenről. Azt mondták, ők nem tudják nekünk bebizonyítani, hogy Isten létezik, de ha van olyan dolog, amin változtatni szeretnénk, akkor kérjük az Ő segítségét. Azt mondtam: „Istenem, ha te létezel, látod azt, hogy az én féltékenységem nem vezet sehova. Én már mindent megpróbáltam, de önerőből nem megy. Változtass meg!” Biztosan látta Isten, hogy ez tényleg szívből jövő ima, és utolsó mentsvár ahhoz, hogy a házasságunk meg tudjon maradni. És sikerült! A mai napig hatalmas csoda számunkra, hogy Attilával egyszerre tértünk meg. Hisszük, hogy attól kezdve minden egyes gondolatunk és mozdulatunk Istentől jött. Bekerültünk a gyülekezetbe, és gyerekekkel kezdtünk foglalkozni: én tanítottam, Attila megrajzolta a díszletet. Mindketten elvégeztük a REMA tanfolyamait, és tanító tanár lettem. Már a második alkalommal Attilával együtt mutattunk be egy órát. Ez annyira jól sikerült, hogy azóta együtt tanítunk. Hiszem, hogy jól ki tudjuk egészíteni egymást a tanításban is! Attila viccesen azt szokta mondani, hogy ő ugrál és kiabáltatja a gyerekeket, de amikor én beszélek, akkor tátott szájjal figyelnek. Bennünk ez így lett egység.
- Házaspárként együtt szolgálni nem könnyű…
Tényleg nem egyszerű. Ma már úgy tudjuk megoldani, hogy visszük magunkkal a kerekesszékes lányunkat, így a tanításhoz szükséges kellékek mellé még számára is sok más dolgot kell bepakolnunk, ami nem könnyű. Régebben mindkét lányunk jött velünk, s amíg mi tanítottunk, ők tesós napot tartottak, vásároltak, plázáztak. Amellett, hogy szeretünk tanítani, Kinga rengeteget tanul ezeken az alkalmakon, sokszor be tudjuk vonni őt egy-egy játékba, és kedves, jókedvű emberek között van – ez így mindenkinek jó!
- Azt a tényt, hogy Kinga nem egészséges, hogyan tudjátok Isten csodái közé illeszteni?
Nyilván egy szülő, ha tehetné, azonnal meggyógyítaná a gyermekét… De nem tudjuk. Kinga most huszonkét éves, és nem képes önálló életre. Mégis hiszem, hogy Isten is mosolyogva néz rá, mert nagyon különleges, boldog és nyitott lány. Ahogy a Biblia mondja: „a vidám szív a legjobb orvosság” – ennél többet nem adhat az ember a gyermekeinek! Ha nem nevetve nézünk a holnap elé, az nem a jó irányba vezeti az embert. Kingáért együtt imádkozunk, együtt kérjük az ő gyógyulását, és hisszük, hogy Isten megadja ezt, de nem tudjuk, mikor. Addig kitartunk, és Kingát is erre próbáljuk bátorítani. De ő most is nagyon boldog: sokáig kért minket, hogy fessünk be rózsaszínre egy tincset a hajából, s végre, karácsonykor teljesült az álma, boldogságában a felhők fölött jár!
- Sok-sok feladatotok van a mindennapokban is, miért szolgáltok több, mint húsz éve a REMA-ban is?
Az első REMA-s élményem az volt, hogy rájöttem: kreatív vagyok! Azelőtt mindig azt gondoltam magamról, hogy nem vagyok jó tanítónő, mert nem tudok rajzolni. Úgy gondoltam, az a jó tanítónő, aki beszél valamiről, aztán odamegy a táblához, és pillanatok alatt felrajzol egy tökéletes, szép rajzot a történethez. Hiányérzet volt bennem magammal szemben. A REMA-ban viszont azt tanították, hogy Isten kreatív, és a saját képmására teremtett bennünket. De ha ő kreatív, akkor én is az vagyok! Elkezdtem magamról másképp gondolkodni, kinyílt számomra a világ, újabb és újabb ötleteim lettek. Isten hamar megmutatta, hogy mik azok az ajándékok, amik el vannak rejtve bennem: jól tudok történetet mondani, és ügyesen megragadom a gyerekek figyelmét. Elhittem, hogy én is teljesértékű vagyok, és csodás, hogy Isten azóta ezt továbbviszi bennem a fiatalok felé. Hitelesen tudom nekik közvetíteni, hogy értékesek, hogy ott vannak bennük az ajándékok, csak fel kell fedezniük őket. Hiszem, hogy ha egy tanító nincs tisztában a saját adottságaival, melyeket Istentől kapott, akkor nem tudja kiaknázni a fiatalokban rejlő adottságokat sem! Ha a tanító nincs tisztában önmagával, nem ugyanazt tudja nyújtani a foglalkozásokon, amit egy egészséges öntudatú tanító adhat. A tanítások, a felkészülések alatt – ahogy az életben is – sokszor adódik olyan helyzet, hogy le kell tenni az egészet Isten kezébe: oké Uram, Te tudod… És fantasztikus az Isten! Amikor ő segít, az hangzik el, aminek el kell hangoznia, és az történik, aminek történnie kell, Ő minden mozzanatban ott van. Ahogy a Biblia mondja: „az én Istenemmel a kőfalon is átugrom.”
- Ez a mondat nagyon jellemző a ti életetekre!
„Aki sokat köszönhet Istennek, az nagyon hálás” – mindketten tudatában vagyunk annak, hogy hálásak lehetünk Istennek azért, hogy megtalált bennünket. Ha nem tette volna, mi lehet, hogy már régen elváltunk volna, vagy ugyanazt az életet élnénk, amit a szüleim éltek. Isten megtartott bennünket, boldog család lettünk, két csodálatos lányunk van, és már egy unokánk is! Kinga betegsége nem széthúzott bennünket, hanem erősítette a kapcsolatunkat – úgy gondoljuk, ez Isten nélkül nem ment volna. Nélküle nem tudnánk ma ez a család lenni. Hálásak vagyunk azért, hogy Isten lehajolt hozzánk annak ellenére, hogy mi nem érdemeltük meg. Az övé minden dicsőség, ha a szolgálatunkkal hatással tudunk lenni az emberek életére. Hálásak vagyunk, hogy ilyen Istenünk van!